Anime-Fanfiction

"Jó munkához idő kell."

Saját alkotás:

A nevem Misha Ayumi. Barna hajam, kék szemem van. Fűországában lévő, egyik kis szerény faluban lakom, ahol alig vannak ninják. Csak azok jönnek ide, akik békességre vágynak, akik eltévedtek, szállást keresnek. Én még nagyon fiatalon kerültem ide. Olyan 5 éves lehettem akkor. A nagynénémmel szöktem ide, a háború miatt. A szüleim is emiatt haltak meg. A sivár kis faluban rábukkantunk, egy hotelra, ahol megszálltunk. A nagynénémet Alishának hívták. Nagyon megszerettem, olyan volt számomra mintha az édesanyám lenne. 12 éves voltam, amikor súlyos betegsége miatt meghalt. Egyedül maradtam. Ezután, már csak annyit kívántam, bárcsak én is meghalnék. Sajnos nem jött össze. Kétszer próbálkoztam öngyilkolási kisérlettel, de valaki mindig megmentett. Utáltam a falut, gyűlöltem. Minden egyes lakosát megvetettem. Nem voltam ninja, nem is akartam az lenni. Egyszerűen féltem tőle. Inkább egy kis békére vágytam. Ne legyen több háború. S ahogy a gyertya fénye kialszik, úgy halnak meg az emberek is. 14 éves lettem. Már egy éve nagyon furcsa álmok gyötörnek. Egy fiúról álmodtam. A mezőn kergetőztünk. Csak ketten, míg a többi gyerek csak nézett és mosolygott. El akartam érni ezt a fiút, kinek arcát nem látom, s testét, pedig anburuhája védte. Furcsa egy álom. Biztosan van valami magyarázata, hogy mit keress az álmomban. Végül is, mindig az lett a vége, hogy megfordult de arcát maszk fedte, és azt súgta-keress meg!E szó után mindig felébredtem. Már soha nem fogom megtudni ki az a fiú valójában.. Mint mindig, ma is lementem segíteni a hotelvezetőnek. Mindennap el kellett vinnem egy levelet a másik faluba. Mondhatjuk, hogy ezt kellett tennem, hogy itt lakhassak. Kaptam magamon és már útnak is indultam. Másnap már visszaértem, de valami nagyon furcsát vettem észre. Sehol, senki. Elkezdtem futni őrült tempóban a hotelig, az ajtóban megállva mély lélegzetet vettem, majd beléptem rajta. Elég sokan voltak bent, főleg ninják. Sokuknak elég mély sebük volt. Senki nem törődött velem, mintha itt sem lennék. Beljebb lépve megpillantottam két fura kinézetű alakot. Lassan, egy fura ötletből támadva elhaladtam előttük, de ők nem figyeltek rám. A magasabbiknak kék haja, s bőre volt. Valami mutáns lehet-gondoltam. A másik, az alacsonyabbik, nem tudom honnan de nagyon ismerős volt a számomra. Vajon honnan? Az álmom.. Nem az nem lehet. Tényleg nagyon hasonlít rá de, az arcát akkor sem láttam. Nem szólíthatok le valakit, azért mert a haja nagyon hasonló volt. Hirtelen megremegtem, amikor hideg tekintetével találkoztam. A lépcső felé haladtam, végig nézte, ahogyan eltűnök a fal mögött. Nem bírom. Ki kell derítenem ki ez az alak. Egész éjjel csak az a fickó járt az eszemben, majd végül bealudtam, s újra álmodtam a fiúval. Most azonban a fiú levette maszkját. Arcát megtekintve, megfagyott a testemben a vér. Ez nem lehet. Ki ez az alak és mit akar? Másnap reggel, vagyis inkább hajnalban arra eszmélek, hogy van valaki rajtam kívül a szobában. Lassan, de határozott mozdulattal kinyitottam szememet. Ott ült az ágyam szélén, a bárból a fickó. Egyenesen a szemembe néz. De a szemei mások voltak. Vérvörös színűek. Mintha a gondolataimat olvasná ki. Halk, rekedt hangon próbálok megszólalni, ő azonban megelőz - Nem kell félned, nem akarlak bántani - Chh, milyen megnyugtató-egyébként a nevem Itachi, de bizonyára nem ismersz. Sajnos most mennem kell de, 3 év múlva eljövök érted. - Azzal felpattant az ágyról, s egy csókot lehelt résnyire nyitott ajkaimra, majd végleg eltűnt, s elájultam. Valamikor délután keltem fel fáradtan. A szobában immár nem volt senki rajtam kívül. Na persze. Ahhoz képest elég sokat tud rólam. Ki vagy te? Te, kinek csak nevét tudom, honlétéről, pedig semmit. Te, kit először csak álmaimban véltelek felfedni. Vajon látlak még? És mi volt ez a csók a végén? Netán 3 év múlva tényleg eljössz értem? Talán mégis álmodtam, már túl sokat képzelek magamról. 17 múltam a télen. Lassan már az összes fa virágban pompázik. 3 év telt el, s a fiú nem jött el, legalábbis akkor még az volt. Most se lehet pár évvel idősebb nálam, de akkor is. De azonban az álmok nem múltak el, tovább fokozódtak, tovább hevültek.  Mostanában nem kergetjük egymást, hanem egy ócska kis faházban szeretkezünk. Vajon mind ez mit jelenthet? Azt nem mondom, hogy nem élvezem, sőt még jobban éhséget érzek iránta. Csak arra kérlek, jöjj még egyszer el hozzám, hogy újra lássalak, hogy újra érezzem illatod, hogy újra megcsókolhass. Az egyik hatalmas fába még a nevét is belevéstem. Chh, egy név miatt fogok egyszer megbolondulni. Kész röhej. Visszafelé tartottam, megvacsoráztam, s felmentem szobámba. Hideg volt az éjjel, pedig már nem ilyennek kéne lennie. Valakit magam mellett éreztem. Hirtelen fölriadtam, lámpát felkapcsoltam. Ő volt az.

-Mit akarsz itt?

-Hm, nem is hiányoztam?

-Hát, ki kell, hogy ábrándítsalak, hogy nem.

-Hm, a hangodból nem ezt veszem ki. Remélem, élvezted az előző éjszakákat.

-Chh, inkább azt mond, hogy mit akarsz itt!

-Megígértem, hogy eljövök érted. Már jó pár éve nézlek, és azt kell, hogy mondjam, megkívántalak.

Ijedten meredek rá, föl akartam állni de nem engedte. Két kezemet lefogta, s mély csókokat hagyott rajtam. Miért nem tudok ellenállni neki? Miért?

Duzzadt ajkaimról átért a nyakamra, ott kezdett élvezkedni nyögéseimen. Már nagyon nem bírtam, ahogy ő sem. Hagytam magam. Levetkőztettük egymást. Megmarkoltam hátát, míg ő melleimmel játszadozott. Beletelt egy kisidőbe, míg vészjóslóan felnézett, s belém nem hatolt. A fájdalom és a kéj egybe fonódott. Nem éreztem a külvilágot, csak azt, hogy mi ketten egymásnak vagyunk. Mindketten a csúcsra jutva, egymás mellé dőltünk le. Ő persze mosolyogva nézett könnyező szemeimbe, majd így szólt:

-Többet nem kell egyedül lenned, itt leszek veled.