Anime-Fanfiction

"Jó munkához idő kell."

• 

 

Clarice Jayne Marie Nicole Lilly hercegnő nagy levegőt vett, várt, hogy a kíváncsi tömeg még közelebb nyomuljon. Az emberek némán és barátságtalanul meredtek rá; mindenki barnát vagy feketét hordott. Imitt-amott kivillant egy szőke vagy vörös hajtincs, de különben a nők kendőt, a férfiak kalapot viseltek fejükön. A város szemlátomást virágzó hely volt, ennek ellenére nem látott sem egy mosolyt, sem egy színes ruhát vagy hajszalagot. Olyan volt, mintha mindenkiből kiveszett volna a kedv, mintha nem látnák Isten csodálatos napfényét, vagy nem éreznék a nagy csokrokban árult virágok illatát. Igaz volt, amit Angliában mondtak, mégpedig hogy a skótok zord, unalmas emberek. Ezeknek rá van szükségük és arra, amit nyújtani tud nekik. Ismét megdörzsölte a nyakában lógó ezüstkeresztet. A keresztnek szerencsét kellett volna hoznia – szerencsét, amely az utóbbi néhány hónapban feltűnő módon elkerülte. Talán azért, mert az aggodalom, amely állandóan emésztette, kétségbeeséssé fokozódott, ami átszivárgott megszokott magabiztos álarcán, elhalványítva hangját, mosolyát, tartását. Ezért kelt át a határon, és jött Skóciába; Angliában már nem látták szívesen, és ugye neki is meg kellett valamiből élnie. Nem mondhatott csődöt. Túl sok múlott rajta. Minden rajta múlott. Egy született színész tehetségével hagyta, hogy kiejtésébe enyhe skót akcentus lopózzon.

-Freya Crags jó lakói! Én egy egyszerű leányt gyönyörűvé tudok tenni. Elmulasztom szeplőit. Pirossá varázsolom sápadt arcát, és minden férfi figyelmének tárgyává teszem. Természetesen ugyanezt bármely úriemberrel is megteszem, akinek némi segítségre van szüksége a romantika területén. De hölgyeim – jól láthatóan kacsintott -, csak nem gondolják, hogy egy kis szappan a legrondább férfiembert is ellenállhatatlanná teszi?

Az idősebb asszonyok közül néhányan elvigyorogtak, és oldalba bökték párjukat. A férfiak morogtak, és durcás képet vágtak. A hercegnő rájuk mosolygott. Mindig rájuk mosolygott, bármi történt is, és a férfiak végül általában visszamosolyogtak.

- Mit árul, kisasszony? – kérdezi az egyik gömbölyded, dús keblű asszony.

- Boldogságot – vágta rá Clarice gondolkodás nélkül.

- Azt a kocsmában is megvehetem – a fiatal férfi egészséges kinézetű volt, ám mocskos, rosszul megvarrott ruhája elárulta Clarice számára, hogy még nem nős. A barátaival hangosan nevetett, de a lány látható pillantása alatt lassan lehervadt a mosoly az arcáról, és elvörösödött.

- Valóban? – Clarice elmélyítette hangját, hogy elérje a fiatalembert és a barátait. – És amikor reggel felébred, és a szája olyan, mintha tele lenne pókhálóval, az ágya, pedig hideg és magányos, jöjjön és mondja el nekem, hogy boldog, hagy nevessek én is!

A fiatalember pillantása egy csinos, sértődött arcú leányra vetődött, aki felvetette a fejét, és minden figyelmét Clarice-nek szentelte.

Amint a közbekiabálók zajának első hulláma elhalt, Clarice folytatta mondanivalóját.

- Ki vagyok én, kérdezik, aki azt állítom, képes vagyok megoldani minden szerelmi bánatukat? A nevem Clarice hercegnő.

Egy harminc év körüli úriember tartott a nézők első sora felé, arcén halvány, hitetlenkedő mosollyal. Láttára Clarice teljesen megfeledkezett arról, amit tett. Kihúzta magát, és a férfira meredt. Ott fent az emelvényen csak egyetlen dolognak volt tudatába – egy férfi teljes figyelmét neki szenteli. Clarice hozzá szokott a figyelemhez; igazából mindennek, amit tett, és amit viselt, a figyelem felkeltése volt a célja. Ez a férfi azonban más volt. Egyszerű ruhát viselt, de jobb szabásút, mint a legtöbb városlakó. Clarice jómódú farmernak vagy talán edinburghi üzletembernek gondolta. Vagy tíz centiméterrel magasabb volt a többieknél, és olyan elképesztő férfiasság áradt belőle, ami életre keltette egész női mivoltát. A férfi haja fekete volt. Nem sötétbarna, hanem fekete, mint a fekete selyem, ami nem nyel el semmit, csak a legragyogóbb sugarakat, ezüstös csillámokká alakítva azokat. Arcát barnára sütötte a nap… és ez az arc kemény volt és szigorú, mintha sokat látott volna a világból, és kevés tetszett volna neki belőle. Orra kampós volt, álla erőteljes, és a szeme… ó, a szeme! Clarice megpróbált másfelé nézni, de képtelen volt elszakítani tekintetét a férfiétól. Egy nő verseket tudott volna írni erről a szempárról. Tiszta, ragyogó kék, mint az aranyba foglalt királyi zafírok, és olyan magabiztossággal nézték Clarice-t, mint aki tökéletesen tisztába van azzal, mi okoz örömöt egy nő számára, és könyörtelenül használná is ezt a tudását, újra és újra, amíg ki nem merül ő vagy a nő, vagy mindketten el nem hamvadnak az egymásnak okozott gyönyörtől. Clarice nem akarta ezt a fajta figyelmet. Egyáltalán nem volt szüksége arra, hogy ilyen kísértés ellen keljen hadakoznia. Más fiatal nőkkel ellentétben soha nem engedte át magát a flörtölésnek vagy léhaságnak; nem merte megtenni. Ezért aztán elhatározta, hogy távol tartja magát ettől a férfitól. Tekintetét elszakította a kék szempártól, és így folytatta:

- Igen. Egyike vagyok az elveszett hercegnőknek. Országom elpusztult, családtagjaim szétszóródtak, sorsomat azonban nem kerülhetem el… és, Freya Crags jó lakói, tudják, mi ez a sors?

Csak nem öt éve tette ezt, és látta, hogy az érzékenyebbek közül néhányat sikerült a hálójába kerítenie, mivel a tömegben itt-ott fejeket látott nemet inteni. Megadta a választ saját kérdésére:

- Egy hercegnőnek egyetlen célja van az életben: herceget fogni.

Nevetés hullámzott végig a tömegen, mosolyok villantak. Csúnya, cinikus mosolyok az idősebb arcokon, csodálkozó és szégyenlős kíváncsi mosolyok a fiatalabbakon.

- Segíthetek önöknek egy herceget találni? – Odalépett az emelvény szélére, és lehalkította hangját. – nos, az igazat megvallva, hercegnőből manapság nagyon kevés van.

A nevetés hangosabb és nyíltabb lett.

- Kiskorom óta egyetlen parancsot próbáltak beleverni a fejembe: találj egy herceget, és menj hozzá feleségül! Senki más nem jó. Mivel én képtelen vagyok erre, kénytelen vagyok kihasználni egyéb képességemet. Segíteni, megtalálni az önök hercegét. Hölgyeim, ezek a csomagok – itt a nyeregtáskákra mutatott – királyi titkokat rejtenek a világ különböző tájairól. Sajnos – lebiggyesztette száját – meg kell kérnem az árát, mivel a száműzetésben élő hercegnőknek is enniük kell. – hangja felerősödött. – Ha azonban rám néznek, látják, hogy nem keresek vagyonokat, és garanciát vállalok a munkámért. – Mindenkit sikerült magával ragadnia. Nos majdnem mindenkit. Néhányan mellükön összefont karral álltak. Egy csinos nő a sörház falánál. Egy alacsony, középkorú, gonosz tekintetű férfi. Egy magas, szomorú arcú, gömbölyű vállú nő. Clarice ezek esetében számított rá, hogy bajt tesznek – és őket akarta felhasználni az üzletek megkötésében. A lenyűgöző férfi továbbra is figyelte, és szemmel láthatóan jól szórakozott. Clarice nem tudta hová besorolni. Ugyanakkor túlságosan is ismerősnek tűnt, mintha már találkozott volna vele – talán valamelyik álmában vagy egy titkos, be nem, teljesült kívánsága. Nem volt szimpatikus. Ennek ellenére megpróbált nem figyelni rá, miközben mosolyogva várta a megjegyzéseket, amelyekről tudta, nem kerülheti el őket.

- Mondhatom, jól pereg a nyelve – kiáltotta a kocsmárosné. – De lássunk is végre valamit!

A tömeg közepéről bekiáltott egy férfi.

-Úgysem tud semmit, csak beszél!

A szomorú arcú nő nem mondott semmit, de lassan hátrálni kezdett, mintha ki akarná vonni magát a tömegből.

- Valóban? – Clarice tekintete a közelben ácsorgó varrónőre esett. – Mi a neve, kisasszony?

A varrónő gyorsan körülnézett, mintha abban reménykedne, hogy Clarice valaki máshoz szólt.

- Az… az én nevem?

- Igen, nem féljen! – sürgette Clarice – Mondja meg nekünk a nevét!

- Én… ööö… Miss Amy Rosabel vagyok.

- Jöjjön fel ide, Miss Rosabel!

Miss Rosabel szégyenlősen lehajtotta és megrázta fejét. Clarice ezt nem volt hajlandó elfogadni, az emberekhez fordult.

- Kérem, hölgyeim és uraim! Mutassuk meg a kisasszonynak, hogy szívesen fogadjuk!

A fiatalabbak közül néhányan tapsoltak Miss Rosabelnek. A varrónő vonakodva felmászott Clarice mellé. Legalább öt centiméterrel magasabb volt Clarice-nél, de annyira összehúzta magát és leejtette a vállát, hogy alacsonyabbnak tűnt. Sötét haját szorosan hátra fésülve viselte, ami erősen kihangsúlyozta keskeny orrát, és hegyes állát. Szeme alatt sötét karikák voltak, és a bőre egészségtelenül sápadt, barna gyapjú ruhája, pedig visszataszító volt. Mindenki láthatta, hogy segítségre olt szüksége.

- Miss Rosabel, gyönyörűré varázsolom! – jelentette ki Clarice. Miss Rosabel összébb húzta magán a vállkendőjét.

- köszönöm miss, de nem kérem.

A görbe lábú, gonosz szemű, vörös képű alak felnevetett.

- Sok szerencsét hozzá! Elég ronda szegény, és nem hiszem, hogy ezen változtatni lehetne.

Miss Rosabel a szája elé húzta vállkendője sarkát. A többi nőnek együtt érzően megrándult az arca.

-Uram, fogadjunk tíz fontban, hogy széppé varázsolom.

A férfi kilépett az első sorba.

- Rendben! Lássuk, ahogy széppé teszi ezt a nőt – vigyorogva körülhordozta a tekintetét -, méghozzá itt a főtéren!

A férfi pontosan azt mondta, mint mindenki más. Pontosan azt, amit Clarice várt tőlük. Előrehajolt és megkérdezte:

- Mi a neve, uram?

A férfi összefonta karját a mellén.

- Billie MacBain, de mit érdekli magát?

- Csak eltűnődtem, Billie, nem szeretné-e maga is, hogy széppé varázsoljam? – a feltörő harsogó nevetés, jóleső érzést keltett Clarice-ben, és bizonyítékául szolgált annak, hogy nem vesztette el időzési vagy ember, ismerő képességét. Billie alacsony termete és visszataszító külseje miatt mindig ellenséges és undok volt, és a városban senki sem kedvelte. Látva, hogy a férfi keze ökölbe szorul, hozzátette:- De nem. Maga egy harcos, és fogadni mernék, hogy a legjobb Freya Cragsben. A férfi feszültsége enyhült, Felemelte fejét, kidüllesztette mellét, de ferde vágású szeme meg se rezdült.

- Igen, az vagyok, és jobban teszi, ha ezt nem felejti el, kisasszony!

Clarice megjátszott ijedséggel a szívéhez kapott.

- És egy igazi bika, egészen a csizmája talpáig! – a férfit láthatóan még jobban bosszantotta, de a nők vigyorogtak, és egymást bökdösték. Őket sikerült a szövetségeseivé tenni, és végül is a nők voltak az első számú ügyfelei. Billie elindult az emelvény felé, szemében harag tombolt, keze görcsösen ökölbe szorult. Clarice szíve a torkában dobogott, és egy pillanatra azt hitte, hogy túl messzire ment. Aztán a lenyűgöző úriember megfogta Billie karját. Billie dühösen megpördült, készen állt megölni azt, aki megpróbálja visszatartani. Amikor azonban meglátta ki az, leejtette öklét, és döbbenten meredt rá. Az úriember megrázta a fejét. Billie lassan hátrálni kezdett. Szóval így állunk! Az úriember jó lehet verekedésben. Jóképű, kemény és dinamikus. Tiszteletet, és talán némi félelmet is kelt az emberekben. Clarice megborzongott. Benne kétségtelenül félelmet érzett. Tényleg nagyon kell vigyáznia ezzel az emberrel. Keze enyhén remegett, miközben kinyitotta nyeregtáskáját, és elővett egy puha ruhadarabot és egy agyagtégelyt. A tégelyt magasra emelte és azt mondta:

- Ez egy gyógynövényekből és gyökerekből készült, finom krémmel vegyített hatékony keverék, amely felfrissíti az arcbőrt, és alkalmazásával megtesszük az első lépést a szépség felé. Figyeljék, ahogy felkenem! – Miss Rosabel felemelte az állát, miközben Clarice az arcáéra simította, majd szétkente a krémet. – a rozmaring és a menta kellemes illatával rendelkezik, a többi összetevő, pedig egy titkos recept, amely kizárólag királyi családom női tagjai előtt ismeretes.

- Arany, tömjén és mirha – gúnyolódott a kocsmárosné.

- Csak részben van igaza – mondta Clarice – az én hazám természetesen messze esik Betlehemtől, és a kereskedelmi útvonalak kialakulásának ideje a távoli múlt homályába vész, az én országom azonban hegyei, kincsei és gyönyörű asszonyai révén volt ismert világszerte. – Ránevetett az öregemberekre, akik a sörház eresze alatt ácsorogtak, és a nyakukat nyújtogatták, hogy jobban láthassák őt. Öt egyforma, csaknem fogatlan mosoly érkezett vissza hozzá, és az egyik vénség, kezét a szívéhez kapva, megjátszott rosszulléttel, a falnak tántorodott. A kocsmárosné megcsapkodta a vállkendőjét. Clarice imádta az öregembereket. Ki mondták, amit gondoltak, nevettek, amikor kedvük tartotta, és bárhogy alakultak a dolgok, mindig tetszett nekik Clarice. Mindig. Clarice a ruhadarabbal óvatosan letörölte a felesleges krémet Miss Rosabel arcáról. Gyengéd mozdulattal rávette Miss Rosabelt, hogy húzza ki magát, kicsit igazított szigorú frizuráján, majd odatolta az emelvény szélére. A tömeg elismerően sóhajtott.

- Igen, képzeljék csak el! Micsodaváltozás öt perc alatt! – Clarice beszéd közben mutogatott. – a sötét karikák eltűntek a szeme alól, a bőre rózsaszín és egészségesen ragyogó! – Ami ennél is fontosabb, gondolta Clarice elégedetten, Miss Rosabel orra és álla nem látszik hegyesnek, és a lágyabb frizura egyfajta kislányos bájt kölcsönzött arcának – Képzeljék el, egy óra alatt mire lennék képes!

Miss Rosabel óvatosan megérintette arcát.

- Szép vagyok?

- Nagyon szép. – biztosította Clarice.

- A bőrömet olyan tisztának és frissnek érzem! – Miss Rosabel arcán most először ragyogott fel egy mosoly, és a férfiakból a csodálat hangjai törtek fel. Eddig észre sem vették a lányt, de most már annál inkább. Még most sem lehetett szépnek nevezni, de fiatal volt, egészséges, és egészen biztos több felkérés is várta egy esti sétára. Clarice arra gondolt, hogy a lánynak majd óvatosnak kell lennie. A legtöbb férfi tisztelettel kezelte az egyedülálló nőket, de akadtak kivételek, és Clarice aggódva fürkészte az emberek arcát, rejtett veszély után kutatva.

- Nos, hölgyeim és uraim, maguk szerint ez a változás megér tíz fontot Billie MacBaintől?

- Igen! – harsogta a tömeg egy emberként, és mindenki Billie-t kereste. Clarice felnevetett. Nevetett, mert győzött Billie-vel szemben, és legalább egy tucat biztos vevőt szerzett magának.

- Őt perccel ezelőtt elsomfordált! Én azonban megtartottam az ígéretemet. Itt helyben megvásárolhatják tőlem ezt a krémet, és ha még több fejedelmi titokra kíváncsiak, a fogadóban leszek.

A jóképű úriember felnyúlt az emelvényre, és megfogta Clarice kezét. Most végre megszólalt.

- Az lenne a legjobb, ha az urasági kastélyban szállna meg… hercegnő!

Clarice Freya Crags jövet látta a MacKenzie kastélyt. Az épület távol az úttól egy domboldalon állt, négy emelet magas és húsz üvegablak szélességű volt, szobrokkal a tető párkányán, és egy ekkora duplaszárnyú bronzajtóval, ami egy katedrálison is jól mutatott volna. A szürke, komor kövek szinte érezhető súllyal nyomták a talajt, és meg fagyasztották Clarice szívét. Reakciója meglepte, ugyanis büszke volt arra, hogy gyakorlatias gondolkodású, és egyáltalán nem ijedős. Talán azért érezte visszataszítónak a helyzetet, mert tudta, ki a tulajdonos. A városban élő kémje írt neki Lord Hepbunről, erről a könyörtelen emberről, aki valóságos kényúrként irányította birtokait és családját. Clarice nem akart abban a házban megszállni, és nem akart ennek az embernek a közelében lenni, aki talán az intéző vagy az inas vagy… túl jó képű.

Így aztán olyan fensőbbséges mosollyal, ami a legtöbb férfit elriasztotta volna, megpróbálta kiszabadítani kezét.

- Gondolja, hogy maga meghívhat engem gazdája otthonába?

A férfi nem engedte el a kezét, és egyáltalán nem ijedt meg. A közelben állók hangosan nevettek.

- Ne! – Miss Rosabel keményen belecsípett Clarice könyökébe. Clarice arca megrándult. Hibát követett el, bár fogalma sem volt, mi lehetett az. A férfi lágy hangon, amelyben némi vidékies kiejtés vegyült, azt mondta:

- Jó okból hívtam meg a MacKenzie kastélyba. Robert MacKenzie vagyok, Hepburn grófja, Freya Crags ura… és a kastély az én tulajdonom. – Mecsókolta Clarice ujjait. Lehelete melegítette a lány bőrét, és egy pillanatra mintha a nyelve is hozzá ért volna. – Igaz, nem vagyok királyfi, sem herceg, ennek ellenére ragaszkodom hozzá, hogy a kastélyomban szálljon meg.